Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terintve?
Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, leveleid
kivesznek,
Nedvek
elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.
Annyi
szélvészen diadalt-nyert fa!
Nemtelen
porban hever a nemes dísz?
Ezt
leendőnek lehetett-e vajon
Vélni felőled?
Senkinek
kárán nem örült, sokaknak
Hűvös
árnyékkal feles hasznot hajtó,
S
kedvek’ étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! – szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn,
S titkos elrejtőd.
Ím
egész bélig gyökered kirágták
A
gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott
vendég! Viperák szülötti!
Ah
szerencsétlen fa! – hazánk’ szelíd ég,
Szűz
virágjában tehetős karoddal
Tarts meg örökké!