Nagyanyáink öröksége Nem könnyű vissza lapozni a múltba, újra elevenné tenni azt amit már csak szekrények mélye vagy múzeumi tárlók őriznek. Meg kell őrizni a népművészetei hagyományt, hogy az ne csupán a múlt múzeumi vitrinekben és raktárakba zárt emléke legyen, hanem mindennapi életünk természetes része is, ami megszépíti, hangulatossá teszi környezetünket, ami nem csak esztétikai igényeinket elégíti ki, hanem felkelti a világ figyelmét is. A népművészet iránti érdeklődés nemhogy lanyhulna, de fokozódik a mai ember vágyakozása ez a nép által létrehozott szépségek iránt. ez a nosztalgia nem öncélú múltba merengés. Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek a mítoszalkotó népek, a képíró asszonyok és faragó emberek mert az ember hal ki velük.
A székelyeknél az asszony a család lelke. Nincs nép, amelyeknél az asszony oly fáradhatatlan munkás, és munka szerető volna és olyan tevékeny részt venne a háztartásba mint a székelyeknél. A székelyasszony amellett, hogy konyhát, háztartást vezeti, hűséges segítője az urának a mezőn is: szánt, vet, kapál, arat. Ha a mezei munkának reá eső részét elvégezte, hazamegy főz, mos, varr, takarít, keretápoló este pörög az orsó serény ujjai között vagy megindul a szövőszék zakatoló munkája.
A székelyvert csipkével 8 éves koromba találkoztam amikor nyárszünidőmet nagyszüleimnél Székelyszentkirályon töltöttem. Mivel nagyon tetszet édesanyám segítségével megtanultam. Ő is az édesanyjától tanulta és én is remélem, hogy tovább tudom adni.