Transzilvanizmus és az Erdélyi Helikon
		A transzilvanizmus Erdély sajátos történelmi, politikai és szellemi különállásra játszott a két világháború közötti erdélyi közgondolkodásban. Ennek az eszmerendszernek az első megfogalmazói Kós Károly és Makkai Sándor. A transzilván eszmék gyökerei visszanyúlnak a 18-19. Századi transzilvanizmus a kulturális különbözőséget hangsúlyozta. Jelentős képviselői a 18. Században pedig Makó Imre és Kemény Zsigmond. A kiegyezés után az Osztrák- Magyar Monarchiában a transzilvanizmus elvesztette jelentőségét.
Románia és Erdély egyesülése után (1918. december 1.) születik meg a modern transzilvanizmus. A többségi nemzetből kisebbségivé vált magyarság vezetői és politikusai az új történelmi- társadalmi körülményeknek megfelelően próbálták elképzelni a jövőt. Románia 1923-ban kiadott Alkotmánya erőteljesen centralizáló szellemű volt, mégis úgy tűnt, hogy a transzilvanizmus alkalmas ideológia lehet az Erdélyben élő nemzetek számára. Mivel a szászok és románok felhagytak autonómia törekvéseikkel, a magyarság számára csak a kulturális és vallási autonómia eláráse maradt meg elérhető célként.
	Az 1920-as években létrejött a Helikon írói közösség, mely az évente megrendezett találkozóit Kemény János marosvécsi kastélyában tartotta. A Helikon írói közösség 1928-ban létesítette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, melynek főszerkesztője Bánffy Miklós volt, szerkesztői pedig Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, Kós Károly. Az alapelvek megfogalmazásában Kuncz Aladáré volt a döntő szerep, aki 1928-ban pappírra vetette Az Erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című tanulmányát, melyben igényként fogalmazza meg az európai színvonalat, valamint a Nyugat modernségét. A lap azt vallotta magáról, hogy szabadelvű és humanista szellemiségű.
Az 1920-as években az Erdélyi Helikon olvasó közössége három költőt tartott sajátosan erdélyi kisebbségi létérzelem- és gondolatvilágának legjobb megfogalmazójának: Áprily Lajost, Tompa Lászlót és Reményik Sándort; – „helikoni triászként” emlegették őket.