Verseim és a természet
Nagyon szeretek egyedül barangolni a réteken, erdőkben, fenyvesek közt. A lelkem megnyugszik, megszűnik a világ, a zaj. Csak én és a rétek, fenyők illata:
ELHAGYOM Elhagyom e földet, de visszajövök még Hogyisne hisz szívem e tájak fele ég A csalogató fenyves, beszívom illatát S már szemem is megszokta e táj domborzatát. A rét, erdők, szaladó patak Mind csak engem hívogatnak Szemem felcsillan, ha a fenyvesre nézek S szívem is megdobban, ha a rét fele megyek Friss illat, oh. szabadság Integet felém minden egyes ág Susogó lombjaik egyre csak hívnak S én átadom magam a természet csodáinak. De elmondom fűnek, fának A rét minden virágának Tudom, visszajövök még Hisz szívem e tájak fele ég.	ÉBRED ATÁJ Ébred a táj s népe vele ébred Csillogó harmaton Üde hajnal lépked. Az öreg tölgyek megváltásra várnak S a nap mely felkelt Méltó királya a tájnak. A csend, béke, a föld dobogása Az első madár És a kispatak csobogása. Gondolatom az első itt, ez a táj Melyet ábrándos lelkemnek Elhagyni nehéz és fáj.		ALKONYODIK MÁR.....A TANYÁN IS Alkonyodik már a nap lemenőben Utolsó sugarát küldi bíbor vörösben Utolsó sugara utolsó fénye S így oly a táj mind valaki festménye. Már jő az est is követik egymást S utána a sötét csak azt látni nem mást Egy házőrző ugat fel, utána elhallgat Mert mámorába veszi őtet az alkonyat Felhág a hold is a tető pontjára Mosolyogva néz le a kerek világra Zaj hallik ez a denerérek serege S közben tovapereg az éj kereke..
Mindig eszembe jut a drága jó nagymamám, kinél legszebb éveimet, gyermekkoromat töltöttem. Kíváncsiskodó kisgyerekként mindenre rákérdezve, egy búzatáblánál letépett egy kalászt és azt mondta, hogy minden szemben Jézus arca van. Sok év telt el, amíg megértettem. Kérdeztem egyszer, hogy mit csicseregnek a fecskék. Így válaszolt: azt hogy ne bántsuk őket, mert ők a világot járva ide kívánkoznak vissza, itt szeretik, mert e tájat becsületes emberek lakják.			Tanya az Atyhai havason
A FECSKÉKHEZ Ö te kicsi fecskemadár A ti seregetek űzve jár, Üldöz a természet, üldöz a tél De lelketek mélyén honszeretet él. Látod, ebben mi különbözünk Sokan mennek el közülünk Sokan mennek el messzi tájra Nem gondolva a hazai vágyra. S te kis fecske kiköltöd pelyhes fiókád Hisz nektek az isten sok örömet ád Mert megtanítjátok honi fészkéből kimászni Zsenge szárnya tudja hova kell visszaszállni Mert Isten egy szívnek két hazát nem ád S ti bujdostok ismeretlen tájakon át, De ti visszagyűltök, hozzátok a tavaszt Akár ősszel hogy gyűl fa alatt a haraszt. Menjen az kinek szíve nem fáj.. Kinek szíve, lelke nem dobogja, azt hogy állj! Kinek nem fáj, hogy gyászba hagyja a hont S talán ezért más még vért is ont. S majd ott éri a végzet, ha már így kell legyen Nem lesz ki sírjukra egy szál virágot tegyen, Ki egy könnyet letöröl, ha rájuk gondol Így jár az, ki a honból kivándorol. S hol itthon a sírnál egy nemzet Dicső himnuszát zengi a végzet Kis fecske akkor fordulj majd vissza Ha egy honi hant a végzet könnyét issza. Ha mégis el csüggedt nemzetünk De téged reménnyel teli üdvözlünk Lehet még sokszor elönt majd az ár De te reményt hozol kis fecskemadár.
Aki egy kis patak csobogására alszik el, a mező összes virágénak illatával takarózik és reggel madárdal ébreszti az irigylésre méltó ember. Csak oly kevesen érünk rá mindezt felfedezni, átélni. Őrizzük, és becsüljük és nem utolsó sorban védjük meg ezt az örökséget. Csak rajtunk áll emberek.		Atyhai látkép. Amelyik falu határán keresztek vannak azt a falut nem lakhatják rossz emberek.
VÁLASZ ARANYNAK Felveszem a lantot, mit más lerakott Pengetni azt mi a szívekben lakott. Még ha sok vihar között, De a szívekbe beköltözött. Felveszem a lantot, melyet más is pengetett S mellyel egykor védtek egy nemzetet. Amely lanttal még akkor játszottak Hol népek porlani látszottak. Felveszem a lantot, pengetem szívvel, lélekkel! Mit pengetett más is vérző kezekkel Csak oly halkan szó még a dalom S még nem hajlott meg előtte az irodalom.

:

.

.