János Vitéz ekképp végzé történetét, Nem hagyta hidegen a hallgatok szívét: A királylyány arcát mosta könnyhullatás, Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás. A király e szókat intézte hozzája: „Nem erőltetlek hát, fiam, házasságra: Hanem amit nyújtok hálámnak fejében, Elfogadását nem tagadod meg tőlem.” Erre kinyitotta kincstárát a király: Parancsolatjára egy legény előáll, S arannyal tölti meg a legnagyobb zsákot, János ennyi kincset még csak nem is látott. „Nos hát János vitéz, lyányom meg mentője,” Beszélt a király, „ez legyen tetted bére. Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot, És boldogítsd vele magad s mátkádat. Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál, Kívánkozol lenni máris galambodnál, Eredj tehát- hanem társid maradjanak: Éljenek itt néhány mulatságos napnak.” Ugy volt biz az, amint mondott a király, János vitéz kívánt lenni galambjánál. Búcsúzott a királylyánytól érzékenyül: Aztán a tengerhez ment ás gályára űlt. A király s a sereg elkisérte oda. Tőlök sok „szerencsés jó utat” hallhata, S szemeikkel néztek mindaddig utána, Míg a nagy messzeség ködöt nem vont rája. 16 Ment János vitézzel a megindult gálya, Szélbe kapaszkodott széles vitorlája, De sebesebben ment János gondolatja, Utjában semmi sem akadályoztatta. János gondolatja ilyenforma vala: „Hej Iluskám, lelkem szépséges angyala! Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád? Hogy hazatart kincssel bővelkedő mátkád? Hazatartok én, hogy végre valahára Sok küszküdés után legyünk egymás párja, Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok: Senki fiára is többé nem szorulok. Gazduram ugyan nem legszebben bánt velem: Hanem én őneki mindazt elengedem. S igazság szerint ő oka szerencsémnek: Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek.” Ezt gondolta János s több ízben gondolta, Mialatt a gálya ment sebes haladva: De jó messze volt még szép Magyarországtól, Mert Franciaország esik tőle távol. Egyszer János vitéz a hajófödélen Sétált föl alá az est szürkületében. A kormányos ekkép szolt legényeihez: „Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.” Hanem János vitéz nem figyelt e szóra Feje fölött repült egy nagy sereg gólya: Őszre járt az idő: ezek a madarak Bizonyosan szülőföldéről szálltanak. Szelíd epedéssel tekintett utánok, Mintha azok neki jó hírt mondanának, Jó hírt Iluskáról, szép Iluskájáról, S oly régen nem látott kedves hazájáról. 17 Másnap, amint az ég alja jövendölte, Csakugyan szél támadt, mégpedig nem gyönge. Zokogott a tenger hánykódó hulláma A zugó fergeteg korbácsolására. Volt a hajó népe nagy megijedésben, Amint szokott lenni olyan vad szélvészben. Hiába volt minden erőmegfeszítés, Nem látszott sehonnan érkezni menekvés. Látszik a hajónak dirib-darabja, A holttesteket a tenger elsodorja. Hát János vitéznek milyentén sors jutott? Őt is elsodorták a lelketlen habok? Hej biz a haláltól ő sem volt már messze, De mentő kezét az ég kiterjesztette, S csodálatos módon szabadította meg, Hogy koporsója a habok ne legyenek. Ragadta őt a víz magasra, magasra, Hogy tetejét érte már a felhők rojtja: Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel Megkapta a felhőt mind két kezével. Belekapaszkodott, el sem szalasztotta, S nagy erőlködéssel addig függött rajta, Mígnem a felhő a tengerparthoz ére, Itten rálépett egy szikla tetejére. Azután a szikla tetején szétnézett, Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket. A grifmadár éppen fiait etette, Jánosnak valami jutott az eszébe. Odalopózkodott a fészekhez lassan, És a grifmadárra hirtelen rápattan, Oldalába vágja hegyes sarkantyúját, S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt. Hányta volna le a madár nyakra-főre, Lehányta volna ám, ha birt volna véle, Csakhogy János vitéy nem engedte magát, Jól átszoritotta derekát és nyakát. Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül: Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül: Hát a viradatnak legelső sugara Rásütött egyenest faluja tornyára. Szent isten! hogy örült ennek János vitéz, Az öröm szemébe könnycseppeket idéz: A madár is, mivel szörnyen elfáradt már, Vele a föld felé mindinkább közel jár. Le is szállott végre egy halom tetején, Alig tudott venni lélegzetet szegény, János leszállt róla és magára hagyta, És ment, elmerűlve mély gondolatokba. „Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, De meghozom régi hűséges szívemet, És ez elég neked, drága szép Iluskám! Tudom, hogy nehezen vársz te is én rám.” Ily gondolatokkal Ért a faluvégre, Érintette fülét kocsiknak zörgése, Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása: Szüretre készűlt a falu lakossága. Nem figyelmezett ő szüretmenőkre, Azok sem ismertek a megérkezőre: A falu hosszában ekképen haladott A háza felé, ahol Iluskája lakott. A pitvarajtónál be reszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzete: Benyitott végtére- de Iluska helyett Látott a pitvarban idegen népeket. „Tán rosz helyen járok” – gondolta magában. És a kilincs volt már a markában… „Kit keres kegyelmed?” nyájasan kérdezte János vitézt egy takaros menyecske. Elmondta János, hogy kit és mit keres… „Jaj, eszem a szívét,a naptól oly veres! Bizony-bizony alighogy ráismertem”, Szólott a menyecske meglepetésében. „Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg, Odabenn majd aztán többet is beszélek” Bevezette Jánost, karszékre ültette, S így folytatta ismét beszédét mellette: „Ismer-e még engem? Nem is ismer talán? Tudja én vagyok az a kis szomszédleány, Itt Iluskáéknál gyakran megfordultam…” „Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?” Szavaiba vágott kérdezőleg János, A menyecske szeme künytől lett homályos. „Hol van Iluska, hol?” felelt a menyecske, „Szegény Jancsi bácsi!… hát el van temetve.” Jó, hogy nem állt János hanem űlt a széken, Mert lerogyott volna kínos érzésében: Nem tudott mást tenni, szívéhez kapott, Mintha ki akarná tépni a bánatott. Így ült egy darabig némán merevedve, Azután szólt, mintha álmából ébredne: „Mondjatok igazat, ugye hogy férjhez ment? Inkább legyen férjnél, mintsem hogy odalent. Akkor legalább még egyszer megláthatom, S édes lesz nekem e keserű jutalom.” De a menyecskének orcáján láthatta, Hogy nem volt hazugság előbbi szózata. 18 János reáborult az asztal sarkára, S meg eredt könnyének bőséges forrása, Amit mondott, csak úgy töredezve mondta. El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja. „Miért nem estem el háború zajában? Miért a tengerben sírom nem találtam? Miért, miért lettem e világra, miért? Ha ilyen mennykőcsapás, ily gyötrelem ért!” „Sok baja volt biz a szegény teremtésnek: Kivált mostohája kinzása töré meg, De meg is lakolt ám érte a rosz pára, Mert jutott inséges koldusok botjára. Aztán meg magát is szörnyen emlegette, Jancsi bácsi: ez volt végső lehelete: Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg. Másvilágon ha még szeretsz, tiéd leszek. Ezek után kimúlt az árnyékvilágból: A temetőhelye nincsen innen távol. A falu népsége nagy számmal kísérte:, Minden kísérője könnyet ejtett érte.” Kérelemszavára a szíves menyecske Jánost Iluska sírjához vezette: Ottan vezetője őt magára hagyta, Lankadtan borult a kedves sírhalomra. Végiggondolta a régi szép időket, Mikor még Iluska tiszta szíve égett, Szíve és orcája-s most a hideg földben Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten. Leáldozott a nap piros verőfénye, Halovány hold lépett a napnak helyébe, Szomorúan nézett ki az őszi homályból, János eltántorgott kedvese hantjától. Még egyszer visszatért. A sírhalom felett Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett. Leszakította a virágszálat róla, Elindult s mentében magában így szóla: „Ki porból nőttél, árva kis virágszál, Légy hűséges társam vándorlásaimnál: Vándorlok, vándorlok, a világ végéig, Míg kívánt halálom napja megérkezik.” 19 János vitéznek volt útjában két társa: Egyik a búbánat, amely szívét rágta, Másik a kardja volt, bedugva hüvelybe, Ezt a török vértől rozsda emésztette. Bizonytalan úton ezekkel vándorolt. Már sokszor telt s fogyott a változékony hold, S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát, Mikor így szólítá meg szíve bánatát: „Mikor unod már meg örökös munkádat, Te a kínozásban telhetetlen bánat! Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hiába: Eredj máshová, tán akadsz jobb tanyára. Látom nem te vagy az, ki nekem halált hoz, Látom a halálért kell fordulnom máshoz. Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok! Ohajtott halálom tán ti meghozátok.” Ezeket gondolta s elhagyta bánatát, Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt, Hanem ismét eltünt:(mert be volt zárva, S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára.) Utobb a könnyel is végképp számot vetett, Csupán magát vitte a megunt életet, Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe, Ott szekeret látott, amint belépe. Fazekasé volt a szekér, amelyet látott: Kereke tengelyig a nagy sárba vágott: Ütötte lovait a fazekas, szegény, A szekér azt mondta: nem mozdulok biz én. „Adj isten jó napot” szólott János vitéz: A fazekas rútul a szeme közé néz, S nagy bosszankodással ím ezeket mondja: „Nekem nekem…van biz az ördögnek jó napja.” „Be rossz kedvben vagyunk” felelt neki János. „Hogyne? Mikor ez az út olyan posványos. Nógatom lovamat már reggeltől kezdve: De csak úgy van, mintha le volna enyvezve.” „Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak, Ezen az úton itt vajon hova jutnak!” Kérdé János vitéz egy útra mutatva, Mely az erdőt jobbra végighasította. „Ezen az úton itt? dejsz erre ne menjen, Nem mondok egyebet:…odavesz különben. Óriások lakják ott azt a vidéket, Nem jött még ki onnan, aki odalépett.” Felelt János vitéz: „Bizza kend azt rám. Mostan a szekérhez lássunk egymás után.” Így szólot, aztán a rúd végét megkapta, S csak tréfamódra a sárból kiragadta. Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája, De mégis kicsiny volt az álmélkodásra: Amire föleszmélt, hogy köszönjön szépen, János vitéz már jól bennjárt az erdőben. János vitéz ment, és elért nemsokára Az óriásföldnek félelmes tájára. Egy vágtató patak folyt a határ mellett: Hanem folyónak is jóformán beillett. A pataknál ált az óriásföld csősze: Mikor János vitéz a szemébe néze, Oly magasra kellett emelnie fejét, Mintha nézné holmi toronynak tetejét. Óriások csősze őt érkezni látta, S mintha mennykő volna, így dörgött reája: „Ha jól látom, ott a fűben ember mozog:- Talpam úgyis viszket, várj, majd rád gázolok.” De az óriás amint rálépet volna, János feje fölé kardját föltartotta, Belelépett a nagy kamasz és elbődült, S hogy lábát felkapta: a patakba szédült. „Éppen úgy esett ez, amint csak kívántam,” János vitéznek ez járt gondolatában: Amint ezt gondolta, szaladni is kezdett, S az óriás felett átmente a vizet. Az óriás még föl nem tápászkodhatott, Amint János vitéz a túlpartra jutott, Átjutott és nekisuhintva szablyáját, Végigmetszette a csősz nyaka csigáját. Nem kelt föl többé az óriások csősze, Hogy a rábízott tájt őrző szemmel nézze: Napfogyatkozás jött szeme világára, Melynek elmúlását hasztalanul várta. Keresztülfutott a patak vize testén: Veres lett hulláma, vértől befestvén.- Hát Jánost mi érte, szerencse vagy ínség? Majd meghaljuk azt is, várjuk csak kicsinyég. 20 János az erdőben mindig beljebb haladt: Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt, Mert nem látott minden léptében-nyomában Olyat, amit látott Óriásországban. Volt ennek a tájnak sok akkora fája, Hogy a tetejöket János nem is látta. Aztán olyan széles volt a fák levele, Hogy szűrnek is untig elég volna fele. A szunyogok itten akkorákra nőttek, Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének. Volt is mit aprítni János szablyájának, Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak. Hát még meg a varjúk!…hú, azok voltak ám! Látott egyet ülni egyik fa sudarán, Lehetett valami két mérföldre tőle, Mégis akkora volt, hogy felhőnek vélte. Így ballagott János bámulva mód nélkül. Egyszerre előtte valami sötétül. Az óriás király nagy fekete vára Volt, ami sötéten szeme előtt álla. Nem hazudok, de volt akkora kapuja, Hogy, hogy…biz én nem is tudom, hogy mekkora, Csakhogy nagy volt bis az, képzelni is lehet: Az óriás kirély kicsit nem épitett. Hát odaért János s ekképp elmélkedék: „A külsejét látom, megnézem belsejét:” S nem törődött azon, hogy majd megugratják, Megnyitotta a nagy palota ajtaját. No hanem hisz ugyan volt is mit látnia! Ebédelt a király a tudj’ isten hány fia. Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok: Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat. „Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk, Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk: Foggad el, különben száraz ebédünket Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.” Az óriás király ezt nem ugy mondotta, Hogy János tréfára gondolhatta volna: Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt: „Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt: De ha kívánjátok, megteszem, miért ne? Társaságotokba beállok ebédre, Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek, Számomra előbb kis darabot törjetek.” Letört a sziklából valami öt fontot A király, s a mellett ily szavakat mondott: „Nesze, galuskának elég lesz e darab, Aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd.” „Harapod bizony te, a kínos napodat! De fogadom, bele is törik a fogad!” Kiáltott fel János haragos beszéddel, S meglódította a követ jobb kezével. A kő úgy a király homlokához koppant, Hogy az agyveleje azonnal kiloccsant. „Így híj meg máskor is kőszikla-ebédre,” Szolt s kacagott János „ráforrt a gégédre!” És az óriások elszomorodának Keserves halálán a szegény királynak, S szomorúságokban elfakadtak sírva… Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna. A legöreggebik szólt János vitézhez: „Urunk és királyunk, kegyelmezz , kegyelmezz! Mert mi téged íme királynak fogadunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!” „Amit bátyánk mondott, közös akaratunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!” A többi óriás ekképen esengett, „Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.” Felelt János vitéz: „Elfogadom tehát Egy kikötéssel a kentek ajánlatát. Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem, Itt hagyok valakit királynak helyettem. Már akárki lesz is, az mindegy énnekem. Kendtektől csupán ez egyet követelem: Amidőn a szükség ugy hozza magával, Nálam teremjenek kentek teljes számmal.” „Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.” Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot átadta. János bedugta a sípot tarsolyába, Kevélyen gondolva nagy diadalmára, És számos szerencse- kívánások között Az óriásoktól aztán elköltözött. 21 Nem bizonyos, menyi ideig haladott, De annyi bizonyos, mennél tovább jutott, Annál sötétebb lett előtte a világ. S egyszerre csak annyit vesz észre, hogy nem lát. „Éj van-e vagy szemem világa, veszett ki:” János vitéz ekkép kezdett gondolkodni. Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa, Hanem hogy ez volt a sötétség országa. Nem sütött az égen itt sem nap sem csillag: János vitéz csak ugy tapogatva ballag, Néha feje fölött elreppent valami, Szárnysuhogás-formát lehetett hallani. Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképpen, Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen. Boszorkányoknak a sötétség országa Rég ideje a, hogy birtoka, tanyája. Ország gyűlését őkelmük itt tartanak, Éjfél idejében idelovagolnak, Most is gyülekeznek ország gyűlésére A sötét tartomány kellő közepére. Egy mélységes barlang fogadta be őket, A barlang közepén üst alatt tőz égett. Ajtó nyílásakor meglátta a tüzet János vitéz s annak irányán sietett. Mikor János vitéz odaért: valának Egybegyülekezve mind a boszorkányok. Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene, Furcsa dolgokon is akad meg a szeme. A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett. Hánytak a nagy üstbe békát, patkány-fejet, Akasztófa tövén nőtt füzet, virágot, Macskafarkat, kígyót, emberkoponyákat. De ki tudná sorra mind előszámlálni? Csakhogy János mindjárt át kezdette látni, Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya. Erre egy gondolat agyán átvillanna. Tarsolyához nyúlt, hogy sípját elővegye, Az óriásoknak hogy jőjön serege, Hanem megakadt a keze valamiben, Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen. A seprők voltak ott egymás mellé rakva, Miken a boszorkány-nép odalovagla. Fölnyalábolta és messzire elhordá, Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá. Ekkor visszatért és sípjával füttyentett És az óriások rögtön megjelenek. „Rajta, törjetek be szaporán, legények!” Parancsolá János, s azok betörnek. No hisz keletkezett cifra zenebona: A boszorkánysereg gyorsan kirohana: Keresték a seprőt kétségbeeséssel, De nem találták, s így nem repülhettek el. Az óriások sem pihentek azalatt, Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt, S úgy vágta a földhöz dühös haragjába’, Hogy széjjellapultak lepénynek módjára. Legnevezetesebb a dologban az volt, Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt, Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, S derült lassanként a sötétség országa. Már csaknem egészen nap volt a vidéken, Az utolsó banya volt a soron épen… Kire ismert János ebbe’ a banyába’? Hát Iluskájának mostohaanyjára. „De, kiáltott János, ezt magam döngetem, S óriás kezéből kivette hirtelen, Hanem a boszorkány kicsusszant markából, Uccu! szaladni kezd, és volt már jó távol. „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” Kiáltott most János egyik óriásra. Szót fogadott ez, és a banyát elkapta, És a levegőbe magasra hajtotta. Így találták meg az utolsó boszorkányt Halva, János vitéz faluja határán: S minthogy minden ember gyűlölte, utálta, Mégcsak a varjú sem károgott utána. Sötétség országa kiderült végképen, Örökös homálynak napfény lett helyében, János vitéz pedig rakatott nagy tüzet, A tűz minden seprőt hamuvá égetett. Az óriásoktól azután búcsút vett, Szívükre kötvén a jobbágyi hűséget, Ezek ígérték, hogy hűségesek lesznek, S János vitéz jobbra és ők balra mentek. 22 Vándorolgatott az én János vitézem, Meggyógyult már szíve a bútól egészen, Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett, Nem volt az többé bú, amit akkor érzett. Ott állott a rózsa mellére akasztva, Melyet Iluskája sírjáról szakaszta, Valami édesség volt érezésében, Ha János elmerült annak nézésében. Így ballagott egyszer. A nap lehanyatlott, Hagyva maga után piros alkonyatot: A piros alkony is eltűnt a világról, Követve fogyó hold sárga világától. János még ballagott: amint a hold leszállt, Ő fáradottan a sötétségben megállt, S valami halomra fejét lehajtotta, Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja. Ledőlt, el is aludt, észre nem is véve, Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőben: Temetőhely volt ez, ócska temetőhely, Harcoltak hantjai a rontó idővel. Mikor az éjfélnek jött rémes órája, A száját mindenik sírmalom feltátja, A fehér lepedőben halvány kísértetek A sírok torkából kiemelkedtenek. Táncot és éneket kezdettek meg legott, Lábok alatt a föld reszketve dobogott: Hanem János vitéz álmai közepett Sem énekszóra, sem táncra nem ébredett. Amint egy kisértet őt megpillantotta, „Ember, élő ember!” e szót kiáltotta, „Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő, Tartományunkba belépni mikép mer ő?” És odasuhantak mint a kísértetek, És körülötte már karé képeztenek, És nyúltak utána, de a kakas szólal, S a kísértet mind eltűnt a kakasszóval. János is felébredt a kakas szavára, Testét a hidegtől borzadás átjárta: Csipős szél lengette a síri füveket, Lábra szedte magát s útra kerekedett. 23 János vitéz egy nagy hegy tetején jára. Hogy akelő hajnal rásütött arcára. Gyönyörűséges volt, amit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltűnt végre, Mikor a fényes nap föllépet az égre. Föllépett aranyos szekerén ragyogva, Nyájasan nézett a sík tengerhabokra, Mik, úgy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek. Nem mozdult a tenger, de fickándoztanak Sima hátán néha Apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testüket, Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett. A tengerparton kis halászkunyhó álla: Öreg volt a halász, térdig ért szakálla, Épen mostan akart hálót vetni vízbe, János odament és tőle ezt kérdezte: „Ha szépen megkérem kendet, üreg bátya, Átszállít-e engem tenger más partjára? Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem, Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.” „Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem.” Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden „Megtermi mindenkor a tenger mélysége, Ami kevésre van életemnek szüksége. De micsoda járat vetett téged ide? Az Óperenciás tenger ez, tudod-e? Azért semmi áron által nem vihetlek, Se vége se hossza ennek a tengernek.” „Az óperenciás?” kiáltott fel János, „Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos: De már így átmegyek, akárhová jutok. Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.” És megfújta sípját. A sípnak szavára Egy óriás mindjárt előtte is álla. „Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?” Kérdi János vitéz, „gázolj által velem.” Át tudok-e?” szól az óriás és nevet, „Meghiszem azt’ foglalj a vállamon helyet. Így ni, most kapaszkodj meg jól a hajamba.” És már meg is indult, amint ezt kimondta. 24 Vitte az óriás János vitézünket, Nagy lába egyszerre félmérföldet léppett, Három hétig vitte szörnyű sebességgel, De a tulsó partot csak nem érhették el. Egyszer a távolság kékellő ködében Jánosnak valami akad meg szemében. „Nini, ott már a part!” szólt megörvendezve. „Biz az csak egy sziget,” felelt, aki vitte. János ezt kérdezte:” És micsoda sziget?” „Tündérország, róla hallhattál eleget. Tündérország, ott van a világnak vége, A tenger azon túl tűnik semmiségbe.” ”Vigy oda hát engem, hőséges jobbágyam, Mert én azt meglátni fölötte kívánom.” „Elvihetlek,” felelt az óriás neki, „De ott életedet veszély fenyegeti. Nem olyan könnyű ám a bejárat oda, Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…” „Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig, Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.” Szófogadásra igy inté az óriást, Aki tovább nem is tett semmi kifogást, Hanem vitte őtet és a partra tette, És azután utját visszafelé vette. Tündérország első kapuját őrzötte Félrőfös körmökkel három szilaj medve. De fáradságosan János keze által Mind a három medve egy lett a halállal. „Ez elég lesz mára”. János ezt gondolta, Nagy munkája után egy padon nyugodva. „Ma ezen a helyen kissé megpihenek, Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.” És amint gondolta, akképp cselekedett, Második kapuhoz másnap közeledett. De már itt keményebb munka várt rája, Itt őrzőnek három vad oroszlán álla. Hát nekigyürkőzik, a fenevadakra Ráront hatalmasan, kardját villogtatva, Védelmezték azok csúnyául magokat, De csak mind a három élete megszakadt. Igen feltüzelte ez a győzedelem, Azért, mint tegnap, most még csak meg sem pihen, De letörölve a sűrű verítéket, A harmadik kapu közelébe lépett. Uram ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa: Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása. Egy nagy sárkánykígyó áll itt a kapuban, Elnyelne hat ökröt, akkora szája van. Bátorság dolgában helyén állott János, Találós ész sem volt őnála hiányos, Látta, hogy kardjával nem boldogul itten, Más módot keresett hát hogy bemehessen. A sárkánykígyó nagy száját feltátotta, Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja, S mit tesz ez, a dolog ilyen állásába’? Hirtelen beugrik a sárkány torkába. Sárkány derekában kereste a szívét, Ráakadt és bele kardvasat merített. A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett, S kinyögte magából a megtört életet. Hej János vitéznek került sok bajába, Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába. Végtére kifúrta, belőle kimászott, Kaput nyit, és látja szép Tündérországot. 26 Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek, S nincs ott nap kelte, nap lenyugvása, Örökös hajnalnak játszik pirkadása. Szőke tündérlányok sárga hajaikat Szálanként keresztülhúzzák a föld alatt, E szálakból válik az aranynak érce, Kincsleső emberek nem kis örömére. A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak, Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, Ékesítik vele a felhős ég boltját. Van a tündéreknek virágnyoszolyája, Örömtől ittasan heverésznek rája, Illatterhes szellők lanyha fuvallatja Őket a nyoszolyán álomba ringatja. És amely világot álmaikban látnak, Tündérország még csak árnya e világnak. Ha a földi ember először lányt ölel, Ennek az álomnak gyönyöre tölti el. 27 Hogy belépett János vitéz ez országba, Mindent, amit látott, csodálkozva látta. A rózsaszín fénytől kápráztak szemei, Alighogy merészelt körültekinteni. Meg nem futamodtak tőle a tündérek, Gyermekszelídséggel hozzá közelgének, Illeték öt nyájas enyelgő beszéddel, És a szigetbe mélyen vezették el. Amint János vitéz mindent megszemléle, S végtére álmából mintegy föleszméle, Kétségbeesés szélt szívének tájára, Mert eszébe jutott kedves Iluskája. „Itt hát hol ország van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? Amerre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szívembe nincsen?” Tündérországnak egy tó állott közepén, János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát, mely sírján termett kedvesének, Levette kebléről, s ekképp szólitá meg: „Te egyetlen kincsem! Hamva kedvesemnek! Mutasd meg az utat én is majd követlek.” S beveté a rózsát a tónak habjába, Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána… De csodák csodája! mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leányt kiszabadította. Hát az élet vize volt ez a tó itten, Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen. Iluska porából nőtt ki az a rózsa, Így halottaiból őt föltámasztotta. Mindent el tudnék én beszélni ékesen, Csak János vitéznek akkori kedvét nem, Mikor Iluskáját a vízből kihozta, S rég szomjas ajkán égett első csókja. Be szép volt Iluska! a tündérleányok Gyönyörködő szemmel mind rábámulnak, Őt királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyokká. A tündérnemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz őkegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme.